Lakossági devizahitelezési problémáink
Szerző: dr. Bod Péter Ákos
A nem saját devizában való eladósodás nem magyar sajátosság, egyáltalán nem ritka jelenség a világban. A gazdasági nyitottság következtében számos országban állt elő ez a helyzet, amelyre a dollarizáció kifejezés használatos: a pénzfunkciók egy részét a széles körben ismert, használt, elfogadott nemzetközi pénz - korábban a font sterling, majd mind inkább az amerikai dollár - veszi át (Bod, 2001). A fejlődő világ több államában, főleg Latin-Amerikában, ahol a nemzeti valuta tartós értékvesztésén más eszközökkel képtelenek voltak úrrá lenni, az amerikai dollárra tértek át félig vagy teljesen legális fizetési eszközként. A fejlett gazdaságokhoz szorosan kapcsolódó periferiális országokban máshol is gyakori, hogy az üzleti életben a hazai valuta mellett, gyakran azt háttérbe szorítva, egy vagy több idegen valuta („keményvaluta”) terjed el államilag megtűrt módon.
A devizaműveletek hagyományai
Térségünk közelmúltjából is ismert jelenség ez: a szocialista tervgazdaság bizonyos időszakában - mint az 1960-as évektől Lengyelországban, Jugoszláviában - a keresett árucikkek egy részét gyakorlatilag nem lehetett megszerezni a hivatalos fizetési eszköz (zloty illetve dinár) fejében, mivel azoktól csak keményvaluta fejében volt hajlandó megválni a keresett jószág birtokosa. A gazdasági tranzakciók így egyre inkább más országok pénznemében (dollárban, német márkában, esetleg osztrák schillingben) zajlottak. A folyamat idővel kiterjedt a szocialista Magyarországra is: még az 1980-as években is csak - igazolható eredetű – keményvalutáért lehetett venni nyugati márkájú gépkocsit, értékes fogyasztási cikket. Így viszont, aki tehette, devizaszámlát tartott. Ezzel azonban a megtakarítások szerkezetében is megjelent a nem-hazai valuta. A keményvaluták elterjedését szinte kikényszerítette az a problematikus körülmény, hogy forintot (zlotyt, dínárt) nem volt érdemes megtakarítani, a hivatalos valuta értékvesztése és a vonzó befektetési formák hiányának következtében.
A tervgazdaság körülményei között a magyar állam részletes devizaszabályozással igyekezett megvédeni a nem konvertibilis forintvaluta pozícióit, visszaszorítani a külföldi pénznemek használatát, de bebizonyosodott, hogy az alapvetően gazdasági eredetű gyengeségekre önmagában nem nyújt megoldást a pénzügyi szabályozás szigora. Később, a rendszerváltozás folyamatában előbb a folyó fizetési tételekre, majd a tőketételekre is létrejött a konvertibilitás, liberalizált lett a külkereskedelem és a kereskedelmi árak alakulása, rövid időn belül megszűnt a hiánygazdaság.
Ugyanakkor – és ennek a jelen gazdasági, jogi és politikai problémái felől nézve nagy a jelentősége – életünkből nem tűnt el az idegen valuta használata, holott a gazdasági rendszer gyökeres megváltozásának részeként radikálisan átalakult a pénzpolitika, a szerződéses gyakorlat, a hitelezői-megtakarítói struktúra. Sőt nemcsak megmaradt a társadalmi gyakorlatban az idegen valutában való gazdálkodás jelensége, hanem idővel újfajta hatóerők miatt még ki is bővült, noha egyre kevésbé a dollár részvételével: az euró kezdett széles körben elterjedni az ingatlanbérlés, a vállalatközi számlázás, szállítmányozás és egy sor egyéb tevékenység fizetési eszközeként. A magyar banki és biztosítási ágazatban többségi pozícióra jutó külföldi cégek pedig értelemszerűen kínálták hazánkban is az otthoni piacaikon szokásos eurós termékeiket.
Ez a gazdaságtörténeti előélet lényeges magyarázó tényezője lesz a mostani témánknak, ugyanis a komoly politikai problémává váló lakáshitelezési ügy és tágabban a lakosság devizában való eladósodása könnyebben értelmezhető a fentiekben vázolt előzmények ismeretében. Nálunk ugyanis az európai csatlakozást már jóval megelőzően is kialakult a más országok valutáinak használata. Az EU-va való belépés történelmi pillanatában már elfogadott, széles körre kiterjedő üzleti gyakorlatnak minősült a parallel valutákban való elszámolás, fizetés, hitelfelvétel és hitelnyújtás. És nemcsak a kereskedelmileg, turisztikailag nyitott üzleti szektor gyakorlatáról van szó: maga a magyar állam (majd idővel a helyi önkormányzatok sora) is épített ki adósságpozíciókat más országok fizetési eszközében.
Jól tudjuk, hogy a nem saját fizetőeszközben való eladósodásnak nagyok a kockázatai. A szakirodalom az ’eredendő bűn’ /original sin/ kifejezéssel illeti az ilyen eladósodás jelenségét (lásd pl. Eichengreen and Hausmann, 1999). Ez a drámai szóhasználat arra utal, hogy az idegen valutában eladósodó gazdasági szereplő (cég, háztartás, állam) potenciálisan súlyos kockázatnak teszi ki magát, akár tudatosan, akár pedig ismerethiányból fakadóan. A hitelfelvevőre ugyanis árfolyamkockázat vár, annak realizálódása pedig különféle kellemetlen következményekhez vezethet. Ezért a prudens viselkedés szabályaiba ütközik az idegen valutában való eladósodás.
Mégis, mind az államok, mind a magánszektor szereplői gyakran elkövetik az ’eredendő bűnt’. Az Államadósság Kezelő Központ adatai szerint 2011 végén a magyar államadósság 50 százaléka áll fent devizában (28 % devizában denominált állampapír, 22 % pedig devizahitel formájában). Ezenközben a magyar állam bevételeinek óriási többsége forintban képződik, vagyis az állami költségvetést komoly devizális meg-nem-felelés (currency mismatch) terheli. A kormányzat tehát ugyanazt a kockázatos gyakorlatot műveli, amelynek rizikóitól saját állampolgárait kívánja megoldani. A kiváltó okok jól ismertek: elégtelen a hazai megtakarítás, így tartósan és jelentős mértékben kell bevonni külső forrásokat; a komoly nemzetközi pénzügyi piacokon leginkább az ismert kulcsvalutákban lehetséges forráshoz jutni; a világpénzekben denominált pénzügyi termékek piacán nagy a likviditás, viszonylag olcsó a forrásköltség. Azaz egy sor nyilvánvaló érv is szól a devizában való eladósodás mellett mind az állam, mind a cégek, családok szintjén.
A mértékek és körülmények természetesen sokat számítanak; ismert módon a kétezres évek elejétől hazánkban hatalmas ütemben futott fel a devizahitelezés. Nem meglepő, hogy az euróban, és különösen a svájci frankban való lakossági eladósodás meghökkentően nagy aránya makrogazdasági és szociális bajok sokaságát idézte elő 2008-at követően.
Mindebből éles szakmai viták, politikai vizsgálódások fakadtak idővel, sőt parlamenti felelősségfeltáró vizsgálat is indult 2011-ben: a viták ás vizsgálatok jelen munka készítésekor még zajlanak. Ezért az alábbi elemzés elsősorban nem a gazdaságpolitikai tanulságok felmutatását, és különösen nem a politikai felelősség megállapítását célozza, inkább annak bemutatását, hogy a súlyos következményeket előidéző devizahitelezési folyamatnak létezik egy komoly fogyasztóvédelmi vonatkozása, amely azonban végig háttérbe szorult, így viszont a helyzet feloldására vagy enyhítésére irányuló állami erőfeszítések hatásfoka szükségszerűen elmaradt a lehetségestől.
Okok és szereplők
Az amerikai ’subprime’ válságból 2007 után gyorsan világméretűvé dagadó pénzügyi turbulenciák minden érintett országban önvizsgálatra késztették a gazdasági áganseket és a szabályozó hatóságokat. Számos elemzés mutatta be, hogy az Egyesült Államok pénzügyi rendszere, és azon belül a jelzáloghitelezés gyakorlata mennyire más, mint ami Európát, és különösen a magyar helyzetet jellemezte: nálunk nem alakult ki lényeges lakásár-felfúvódás a krízis kitörése előtt években, és a bankok ügyfélszelekciós gyakorlata is nagyon eltért a válságig alkalmazott amerikaitól (Bod, 2010). Mégis, a térség nem tudta elkerülni az amerikai pénzvilágból kiinduló sokk másodlagos hatásait, és ezek súlyos társadalmi és gazdasági következményekhez vezettek. 2011 őszéig egy magyar átlagpolgárra 850 ezer forintnyi hiteltartozás jutott, és ennek az összegnek a kétharmada devizában állt fent. Másfelől nézve úgy is bemutatható az ügy, hogy egy átlagos négy fős családnak több mint két millió forint értékű volt a devizahitel állományat. Öt évvel azt megelőzően az átlagos négyfős családra valamivel 700 ezer forint feletti devizaadósság esett, azaz öt év alatt megháromszorozódott a lakossági devizahitel-állomány Magyarországon.
A folyamat lefolyását jól ismerjük. 2002 és 2008 között olyan erős költségvetési túlköltekezés történt, ami elvonta a csekély hazai megtakarításokat a vállalkozások és a háztartások elől, és ennek következtében nagyon megdrágultak a forinthitelek. Ugyanakkor addigra mozgásban lendült a lakáspiac, fellángolt a lakásépítési kedv: ez egyébként egybeesett a kormányzati szándékokkal. Csak éppen a nemzeti jövedelem másfél százalékát kitevő költségvetési teherrel járó állami lakástámogatási rendszer 2003-as rapid megszüntetésével a társadalmi méretű lakásépítési, lakásvásárlási kedv beleütközött az immár támogatás nélküli forintkamatok nagy mértékébe, ami akkor is a devizahitelek felé fordítja az érdeklődést, ha a magyarországi bankok nem terjesztették volna ezzel egyidőben saját eurós, svájci frankos termékeiket.
Nem a felelősség csökkentésének szándékával, de fontos megjegyezni, hogy a devizaadósság felfutásának kezdetén, 2002 és 2004 között, valós esélye látszott annak, hogy hazánk az elsők között csatlakozik az eurózónához. Ez pedig racionálissá tette a kis kamatozású idegen devizákban való hosszú távú eladósodást, hiszen fél évtizedes közelségben látszott az euróra való áttérés. Sőt az addigi csatlakozási tapasztalatok szerint a szóban forgó nemzeti valuta esetében már a belépés előtt reál-felértékelődés megy végbe, azaz nagyon is jó üzletnek látszott az euróban vagy az addig szorosan kapcsolódó svájci frankban való kitettség vállalása (a jen esete némileg más). Azt is fel lehetett tételezni, hogy a gazdasági növekedés tovább gyorsul, a reáljövedelmek nőnek, a háztartások pénzügyi kockázatvállalási képessége jelentősen javul.
Ennek ellenére az eredendő bűn mégiscsak eredendő bűn: bár kicsi volt az esélye annak, hogy gazdasági növekedésünk leáll, munkanélküliségi rátánk megnő, a forint gyengül – mégis így esett. Utólag még tisztábban látszik az, amit a közgazdasági elemzők már akkor is üzentek: a túlzott eladósodásból ismét baj lehet.
A Magyar Nemzeti Bank észlelte a rendszerkockázatokat, és adott is jelzéseket. Ugyanakkor tény, hogy az MNB maga nem élt olyan eszközökkel, amelyek révén lassítani lehetett volna az euró- és frankhitelezést. A Bank például emelhette volna a bankok kötelező tartalékrátáját, megdrágítva a hiteleket, visszafogva ezzel a devizahitelek iránti keresletet. Az ilyen monetáris szabályozási lépés viszont szándékolatlan mellékhatásként valóban lassítja a gazdasági növekedést, ami még inkább az MNB ellen hangolta volna a kormánypolitikát. Az MNB-nek amúgy is van konfliktusa a mindenkori kormánnyal, mivel a jegybank a magasan tartott jegybanki alapkamat révén látja el az infláció-fékezési feladát, ami gyengíti a konjunktúrát. A forint kamatlábak magas szintje másfelől serkentette a deviza felé való fordulást, főleg úgy, hogy a forint árfolyama viszonylag erősnek és stabilnak bizonyult – egészen a válságig.
Hol maradt a fogyasztóvédelem?
A bonyolult témakör makrogazdasági, monetáris politikai vonatkozásain túl létezik viszont egy olyan aspektus is, amely teljesen elsikkadt a „békeidőben”, azaz a 2008 szeptemberéig tartó árfolyam-nyugalom idején: a fogyasztóvédelmi, ügyfélvédelmi vonatkozás. A parlamenti bizottsági jelentés okkal jelenti ki, hogy a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete a vizsgált időszakban képtelennek bizonyult a fogyasztóvédelmi érdekek kellő súlyú képviseletére a devizahitelezés folyamatában. Nem lépett közbe, amikor a hitelközvetítők tukmálták a devizahiteleket, és nem reagált a túlzottan optimista, sőt manipulatív reklámokra, sem a teljes hiteldíj mutató félrevezető alkalmazására. A thm-et pontosan azért vezették be, hogy az egy kategóriák alkotó hitelek árát az ügyfelek össze tudják hasonlítani, ám a mutató alkalmatlan a változó kamatozású hitelek összemérésére, márpedig nálunk ilyenek voltak a jelzáloghitelek. Ezeknél a mutató meghatározásakor csak az első periódus kamatterhét lehet alapul venni, a későbbi kamatváltozások hatásait nem, mint ahogy az árfolyamkockázatok következményeit sem. És itt a lényeg: a szóban forgó hiteltermékeknél mind a kamat-, mind az árfolyamkockázat az ügyfélre nehezedett. Ez a termékek szerkezeti hibája, és csak másodsorban az, hogy a termék denominációja nem a forint volt.
Az utólagos kritikából természetesen joggal kijut magukra a bankokra, amelyek a halasztott tőketörlesztésű hitelkonstrukciókkal vagy a futamidő kezdetén nyújtott kedvezményes kamatperiódussal mesterséges thm-értékeket állítottak elő, bizonyosan annak ismeretében, hogy az ügyfelek zöme legfeljebb a thm-et nézi az ügylet megkötése előtt. A PSZÁF nem sokat tett a hitelfelvevők kiokosítása dolgában, és főleg nem állt a nem-professzionális ügyfelek oldalára a lakásjelzálogi szerződési konstrukciók meghirdetésekor.
Igaz, a hitelfelvevők felelősségéről sem lehet elfelejtkezni: nagy horderejű anyagi döntések meghozatalánál elvárható bizonyos körültekintés és tartalékképzés. Egyébként a forintkamatok magas szintje és későbbi emelkedése miatt a devizahitelesek zöme az időszak nagyobb részében határozottan jobban járt, mintha a szintén változó kamatlábú forinthitel mellett döntött volna. A forint-hiteltermékeknél ugyan nincs kamatkockázat, de létezik árfolyamkockázat, azaz ennél a kategóriánál is elmondható, hogy aránytalan volt a kockázati teher megosztása a bankok és az ügyfelek között – ez pedig nyilvánvalóan fogyasztóvédelmi kérdés.
Némileg félre is vitte a magyar politikai és gazdaságpolitikai reagálást a deviza-vonatkozás, mert ezzel az általános összefüggésből egy komponensre szűkült a figyelem: így került be a politikai döntéshozatalba az árfolyamgát, majd az államilag diktált árfolyam melletti végtörlesztés igen vitatott konstrukciója 2011-ben, amíg a bankokkal való átfogó megállapodás keretében egy jóval kiegyensúlyozottabb megoldási csomag elő nem állott.
Más államokban is gondot okozott a lakossági devizaadósság ügye. Az IMF 2011-es magyar országjelentése be is mutatja, hogy máshol milyen kezelési javaslatok születtek. Tökéletes megoldás nincs a helyzetre, de jogilag, etikailag és pénzügyileg is az látszik megnyugtatónak, ha világos elvek szerinti tehermegosztás történik. Az állam máshol is beavatkozott; az állami intervenció legvilágosabb és nemzetközi fórumokon is leginkább védhető hivatkozási kerete pontosan az információs aszimmetria és az aránytalan teherviselés okán való fogyasztóvédelmi indokú beavatkozás. Minálunk azonban hangsúlyossá vált az a makrogazdasági érvelés, miszerint a svájci frankhiteles adósok elégtelen fogyasztása okozza a gazdasági növekedési ütem lassulását, és a növekedési szempontok miatt kell a tehetősebb adósok számára lehetővé tenni devizakitettségük kedvezményes felszámolását.
Az aggregált kereslet élénkítése szempontjából képviselhető az, hogy az átlagnál jobb anyagi helyzetű, egyben hitelképes ügyfeleket segítse megszabadítani az állam az előnytelenné árfolyamalakulás miatt többletterhektől. De egyáltalán nem biztos, hogy nemzetközi perek esetében ez a gazdaságpolitikai érvelés elégséges indoknak minősül-e a magánpiaci szerződésekbe való tömeges állami beavatkozásra. Ezzel szemben sokkal védhetőbb lett volna az, ha a fogyasztói kiszolgáltatottságot reparálandó beavatkozásként az állam megtiltja az egyoldalú és az ügyfélre nézve hátrányos kamatemelést, az árfolyamveszteség teljes terhének mechanikus áthárítását, ha már a károk megosztását előre nem rögzítették a szerződésekben.
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára
Felhasznált irodalom
Bethlendi András (2012): Az elégtelen felügyeleti együttműködés és a devizahiteles válság
http://www.penzugyiszemle.hu/vitaforum/az-elegtelen-felugyeleti-egyuttmukodes-es-a-devizahiteles-valsag
Bod Péter Ákos (2001): A pénz világa – a világ pénze. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
Péter Ákos Bod: A Not Too Original Sin: Hungarian Indebtedness in Foreign Currency Hungarian Review, 2011. Vol. 3.
IMF (2012): Country Report No. 12/13
http://www.imf.org/external/pubs/ft/scr/2012/cr1213.pdf
Eichengreen, B. – Hausmann, R (1999): Exchange Rates and Financial Fragility. NBER Working Paper No. 7418.
Országgyűlés (2012): A 2002-2010 közötti lakossági deviza-eladósodás okainak feltárását, valamint az esetleges kormányzati felelősséget vizsgáló albizottság jelentése, 2012. jan. 25
http://www.parlament.hu/biz/aib/jelentes/a412_01.pdf
Szentkirályi Balázs (2011): Ki a felelős a devizahitelezésért?
http://index.hu/gazdasag/magyar/2011/10/18/ki_a_felelos_a_devizahitelezeser
Gazdaság - Fogyasztó
Paragrafus
Impresszum
A honlap működése a Nemzetgazdasági Minisztérium támogatásával valósult meg.
